2011. nov. 1.

Mindenszentek emlékére:

Nem sok emlékem van rólad, de ami megmaradt, az vagy csupa öröm, vagy merő fájdalom. Nyolc év. Ennyi adatott nekünk, hogy megismerjük egymást, hogy szeress, hogy szeresselek.   Amikor kicsi gyermek voltam és ölbe vettél, határtalannak éreztem magam, erősnek, legyőzhetetlennek. Akkor is éreztem, hogy velem vagy, amikor messze voltál tőlem. Talán nem is tudtad, hányszor álldogáltam a házunk előtt a távolba bámulva, várva, hogy egyszer csak feltűnsz az úton. Először csupán apró pont voltál a messzeségben, amely egyre nagyobb és nagyobb lett, végül Apuvá növekedett, és én rohanhattam feléd, hogy a karodba vegyél. Néha a nyakadba ültettél, és kacagva szaladgáltál velem. Ilyenkor óriásnak képzeltem magam, aki meghódítja az eget. Aztán egyszer csak elmentél, és én úgy éreztem, mintha a magasból arccal a földre zuhantam volna. Évekig nem tudtam lemosni az arcomra tapadt sarat. Veled együtt, mintha magamat is elveszítettem volna.
    Nem tudtam, hogy el akarsz menni. Csak eltűntél hirtelen, váratlanul. Nem jöttél munkából, hiába vártalak nap, mint nap, szememmel az útra tapadva. Mindannyiszor futásnak eredtem, ahányszor csak megláttam a távolból egy mindinkább növekvő pontot közeledni, de sosem te voltál. Te soha többé nem jöttél már azon az úton. A csalódottság lassan letörölhetetlenül az arcomra és a szívemre fagyott. Már bízni is elfelejtettem. Karácsonyra sem jöttél haza. Mi mentünk el egy nagy házba Anyuval. Azt mondta, kórházban vagy. Nem értettem, miért ott vagy, miért nem otthon.  Alig ismertelek meg.  Sovány voltál, gyenge, csak az ágyad végére csomózott kötélbe kapaszkodva tudtál felülni. Mintha nem is te lettél volna, hanem egy másik, egy idegen ember. Nem akartalak megölelni, de nem haragudtál. Amikor reszkető kezeddel megsimogattad a fejem, akkor megéreztem valamit belőled. Apu-kezed volt. Láttam a szemedben, hogy megértettél.
    Soha többé nem láttalak. Hazahoztak a kórházból, de én nem mehettem be hozzád. Éjszakánként hallottalak; húsba maró ostorként csapódtak rajtam végig fájdalmad, szenvedésed hangjai. Hiába szorítottam fejemre a párnát, hiába bújtam a takaróm alá, a hangok oda is utánam jöttek. Egyik reggel nagyanyám azt mondta, meg fogsz halni. Nem tudtam, mit jelent ez, csak azt, hogy nem is akarom tudni. El kellett menekülnöm a szó elől, mert ijesztő volt, bénító, rettenetes. Lerohantam az udvarra, és a bérház oldalánál lekuporodva sírtam. Nem is téged, azt hiszem, inkább magamat sirattam. Nem ismertem még a halált, csak azt éreztem, hogy elrabol téged tőlem, nem engedi, hogy lássalak, hogy kiszakítja a szívemet. „Apu, Apu, Apu…”, mondogattam vég nélkül. Nem tudtam elhinni, hogy valaha is nem leszel. „Az nem lehet, az nem lehet”, hajtogattam megszállottan, „Apu mindig lesz, kell, hogy legyen mindig, aki azt mondja: én vagyok az, Apu”!  Az apák nem hagyhatják el a gyerekeiket! 
    …amikor megnéztelek a koporsóban, idegenként tekintettem rád. Az ott nem te voltál. Mindenki sírt, de én nem. Az ott, nem te voltál. Tudtamhogy nem te fekszel abban a koporsóban, te csak elmentél valahová, ahol nem láthattalak. Egyszerűen eltűntél, kisétáltál a mindennapjaimból, és magaddal vitted az én életem egy részét is. Egy jókora, fontos, örömteli részét.
    Évekig nem tudtam megérteni, hová lettél. Úgy hiányoztál, hogy néha azt hittem, beleőrülök. Egyszer-egyszer hangosan kimondtam: „Apu”, és abban reménykedtem, hogy hallod, csak valamiért nem tudsz válaszolni. Mindenütt kerestelek; a gyermekeikkel kézen fogva sétáló, a lányaikat oltár elé vezető apákban, az utca emberében, szerelmeimben. Az arcoddá formálódó, széltől foszló felhőkben, a patakok csillogó hullámzásában, a tavak mozdulatlan víztükrében, a kád vizébe bámulva, még a pocsolyákban is téged kerestelek, hátha megvillan előttem az arcod, biztonságot teremtő mosolyod. Éveken át minden álmomban jelen voltál, de amikor meg akartalak érinteni, át akartalak ölelni, azonnal elillantál. Láttalak ajtók mögött eltűnni, autóban elsuhanni, de amikor azt hittem, utolértelek, nem voltál sehol.
    Sok éve már, hogy elmentél. Lassanként megtanultam, hogyan sirassalak el, hogyan engedjem útjára bénító fájdalmamat. A gyász gyógyít. Balzsamozza a sebeket, szabaddá teszi a lelket. Megtanultam érted imádkozni is, és akkor megváltozott az álmom. Tudtam, hogy jössz; tiszta, vetett ággyal vártalak, jól felpúpoztam neked a párnát, simára egyengettem a lepedőt, és odakészítettem a frissen vasalt pizsamádat. A csíkosat, amiben utoljára láttalak. Egyszerűen, mintha csak a munkából jönnél, beléptél az ajtón, átöleltél, és nem illantál el, mint a tavaszi virág friss illata a játékos szélben. Apu-kezeddel megsimogattad a fejem, lefeküdtél az ágyba, én betakartalak. Azóta nem álmodom rólad, és nem kereslek a vizekben. Tudom, hol vagy.
    A temető nyugodt csendjében száraz szemekkel, békével telt szívvel állok a sír előtt. „Élt harminchárom évet”, hirdeti az egyre kopottasabb felirat. Fiatal voltál. Fiatal vagy. Virágot teszek a sírra, mécsest gyújtok, és elmondok egy imát. Tudom, hogy hallod. Az apák sosem hagyják el gyermekeiket. „Tudom, hol vagy.”

/Idézetmánia/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése